Előljáróban megjegyezném, hogy a foci kislányoknak való játék, itt minden valamire való férfi (ezek szerint én - még - nem vagyok az) rögbit játszik. Remélem ez csak a helyiekre vonatkozik, mert nem nagyon van kedvem egy focipályán elbúcsúzni az életemtől a hátamon másik 15 jól megtermett emberrel.
Hogy megtapasztaljuk, milyen is ez a kellemes játék élőben, szeptember 20-án elmentünk megnézni a cardiffi Milleneumi Stadionban (Millennium Stadium) játszott Wales-Japán rögbi világkupa meccset (összefoglaló).


Nem volt egy fontos meccs, így mindössze kb. 35.000 ember látogatott ki a stadionba, aminek a méreteire jellemző, hogy így kb. 2/3 ház volt csak.  Nem egy szpari-diósgyőr meccs, az biztos! Senki nem azzal foglalkozik, hogy a széket, amin ül hogyan tudná minnél jobban az ellenfél játékosának fejéhez vágni, vagy hogy hogyan tudna 3-5 kg szotyit remekül szétköpködni a stadionban (tudom, ez a focimeccshez hozzátartozik). Mindenki elsősorban a pályán lévő eseményekkel foglalkozik, lelkesen megéljenez minden ügyes megmozdulást, még az ellenfél részéről is! Ja és a lényeg!!! MINDENKI - a legkisebb gyerektől az öreg néniig - nemzeti mezbe/pólóba/sálba/kendőbe/ sapkába/ zászlóba van öltözve! Öröm nézni! Nekünk is feltétlenül be kellett ruháznunk legalább egy sálba (£5) az első árusnál a vasútállomáson.

 Utóbb kiderült, hogy ez a helyi időjárási viszonyok mellett nem is olyan hülyeség!
A rögbi maga egy nagyon látványos sport, olyasmi, mint az amerikai foci, csak százszor durvább. Semmi védőfelszerelés, csak kőkemény ütközések, egymásra mászás, és a csontok ropogása. Sajnos mi ebből az utóbbiból kimaradtunk mert a legolcsóbb jegyek (£16) természetesen a stadion legtetejére szóltak, szóval láttunk, de nem nagyon hallottunk. A szabályok ismeretének teljes hiányában is élvezhető, és érthető volt a meccs, követhetőek a történések. A japán csapat - kb. fele részben importált japánokból állt, nem bizonyult túl nehéz ellenfélnek, így kb. a második félidő második felében a közönség inkább azzal töltötte az idejét, hogy egy teljesen körbeérő hullámot gerjesszen a stadionban. Az esetlegesen renitenskedő szektorokat lelkes pfújolással jutalmazva. A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy még a VIP szektor is bekapcsolódott a hullámzásba, elég vicces volt a sok fekete öltönyös embert fel le ugrálva látni!
A meccs végén megtapasztalhattuk, hogy milyen is a brit (igazából velszi) udvariasság, türelmesség. A szakadó esőben mindenféle verekedés, tolongás nélkül jutottunk el az állomásra, ahol az ötletesen és igényesen felálított terelő, informáló kordonok között juthatott el mindenki a saját - a MÁV figyelmébe ajánlva: kellő hosszúságúra összeállított - vonatához, amivel hazajuthatott. Vélhetően a vonatok addig jártak, amíg az embertömeg el nem fogyott, mert senki nem idegeskedett azon, hogy esetleg nem jut haza, hanem türelmesen álldogált a sorban.
A meccs utáni eufórikus hangulatot sajnos nem tapasztaltuk meg a kocsmákban - előtte azért bedobtunk egy-két sört egy törzsszurkolóktól zsúfolt helyen, de akik maradtak közülünk azt mondták, hogy bánhatjuk, hogy eljöttünk.